Levi tizennyolc műtéten esett át, mire három éve — tizenévesen — az amputáció mellett döntöttek. Ma érettségire készül, gyakorlatra megy a Porsche Hungáriához, és van egy barátnője, akinek az első pillanattól elmondta, mi történt vele. Egy napot töltöttünk nála és édesanyjánál, Karolinánál, akivel kettesben élnek egy kis házban.
Tizennyolc műtét
Levi lába a szülés közben tört el — de ez csak a négyhónapos csípőszűrésen derült ki. Onnantól a gyerekkora kórházi naptár szerint telt: tizennyolc műtét, gipszek, várólisták. Volt születésnap, amit kórteremben ünnepelt, és volt szilveszter, amikor az ágya mellől nézte a tűzijátékot az ablakon át.
Karolina
Karolina kiskora óta egyedül neveli Levit. A házba, ahol most élnek, négy éve költöztek — az előzőt sorozatosan feltörték, és egy idő után nem maradt más, mint továbbállni. A konyha itt kint van az udvaron, ami nyáron megoldás, télen próbatétel. Van terv a spájz átalakítására — „csak a falat kéne kivágni”, mondja Karolina, és ebben a mondatban benne van minden: a megoldás egyszerű, csak épp minden forint másra kell.
A döntés
Három éve az orvosok és a család arra jutottak, hogy a tizennyolcadik műtét után nincs tovább: az amputáció több esélyt ad, mint a következő beavatkozás. A műtét után a varratok két évig maradtak bent. Levi ma úgy beszél a saját lábáról, ahogy kevés felnőtt tudna a legnehezebb döntéséről — nyersen, humorral, sajnálkozás nélkül.
Ami utána jön
Levi most érettségire készül, és gyakorlati helye van a Porsche Hungáriánál, Budapesten. Van barátnője, akinek az első pillanattól elmondta, mi történt vele — elküldte neki a fotót a lábáról, még mielőtt bármi komolyra fordult volna. „Elküldtem a lábamat, és leszarta” — mondja. Ez ebben a kontextusban nem trágárság, hanem a legpontosabb mondat arról, mit jelent az elfogadás.
A mélyszegénységről szóló tudósítások többsége statisztika vagy szánalomkeltés. Levi és Karolina története egyik sem. Egy család, amelyik rossz körülmények között is működik — szeretettel, tervekkel, humorral. Ezt akartuk megmutatni.